Szerző: artist

Olajfestmény

Az olajfestmény olajfestékkel festett táblakép. Az olajfestés az ennek megfelelő festészeti technika. Anyaga, az olajfesték olyan festék, amelynél a festékanyag száradó olajban van eloszlatva. Az olajfestményt gyakran röviden csak az olaj szóval jelölik, vagy melléírják annak az alapnak a nevét, amire készült, például olaj, vászon. Az olajfestés eljárása a reneszánszkorában váltotta fel a táblaképfestészetben addig szinte egyeduralkodó temperafestést, és máig a legnépszerűbb festészetitechnika.

Története

Korai történetéről keveset tudunk, valószínű, hogy kezdetben az olajfestéket nem művészi célra, hanem vízállóságát kihasználva felületvédelemre használták, szabadban elhelyezett címerek, pajzsok bevonására, dekorálására lehetett alkalmas. Első adat a művészi célú olajfestményről a 12. századból van. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy egyes esetekben Giotto is használta. Vasari tényként említi, hogy az olajjal való festést Jan van Eyck találta fel, tőle leste el Antonello da Messina, és vitte a titkot Itáliába. Ez a történet nem túl valószínű, de kétségtelen, hogy az Eyck-testvérek addig nem tapasztalt tökélyre vitték ezt a művészi technikát.

A tájképfestészet nagyjából egyidős az olajfestéssel, és ez bizonyára nem véletlen egybeesés, a tájkép sajátos optikai problémáit, a nagyobb távolságok érzékeltetését, a természetes fényeket legjobban e technikával lehet megoldani. Fontos pillanata a képzőművészet történetének a festékestubus feltalálása a 19. században, előtte ugyanis a festéket mindig frissen kellett elkészíteni, ettől kezdve viszont a festék eltartható, hordozható lett. Lehetővé vált, hogy a festő kiszabaduljon a műterem rabságából, a napfényre vigye a vásznát, létrejöjjön egy új, élményszerű festészet, a plein air, ami utat nyitott az impresszionizmus felé, és tovább.

Anyagai

A festék

A festéknek az a feladata, hogy festéskor folyadékszerű, sűrű tapadós anyag legyen, amit ecsettel vagy más szerszámmal az alapra könnyedén lehet felvinni és elegyengetni – a festés befejezése után viszont megszilárduljon, és tartós, kemény, minél ellenállóbb réteget alkosson. Olajfesték esetén ezt a célt úgy érik el, hogy a festékport száradó olajban, tehát a levegő oxigéntartalma segítségével polimerizálódó, megszilárduló anyagban dolgozzák el. Ez a száradó olaj a leggyakrabban a lenmagból sajtolt lenolaj, de lehet dióolaj vagy mákolaj is. A festék használhatósága, tartóssága érdekében azonban ezeken kívül egyéb összetevőkre is szükség van.

Alapanyagai

  • Festékanyagok: ásványi vagy szerves festékanyagok, fémoxidok, nagyon finom porrá törve, iszapolva. Lényegében ugyanazok, melyeket más festészeti technikákhoz is használnak.
  • Olaj: a leggyakrabban lenolaj. Viszonylag lassan szárad, de főzéssel, napon történő sűrítéssel, szikkatív hozzáadásával a száradás gyorsítható.
  • Szikkatív: a lenolaj száradásának sebességét befolyásoló anyag. Ólomoxidot és mangánoxidot tartalmaz. Mérgező.
  • Viasz, méhviasz: a méhek viaszmirigye termeli, a lépek építőanyaga. Tisztítatlan állapotban sárgás színű, fehérített változatát használják.
  • Gyanta: leginkább masztix- vagy damárgyanta. A masztix a Pistacia lentiscus nevű mediterrán cserje gyantája. A damár Hátsó-Indiából, Indonéziából származik, szintén növényi eredetű. Terpentinszeszben feloldva kence készül belőlük.
  • Terpentinszesz: illóolaj, a fenyő kérgéből szivárgó balzsam lepárlásával előbb terpentinolajat, újbóli lepárlással terpentinszeszt kapunk. A gyanták és a viasz oldószere, az olajjal elegyedik.

Az alap, az alapozás

Táblakép esetén alapnak nevezzük azt a szilárd anyagot, ami a képet hordozza. Olajfestmény esetén ez lehet fatábla, vászon, fémlemez stb. Alapozás az a réteg, amely az alapot összeköti a festménnyel.

Fa

A legrégebb óta használt alap a fa, a deszka. Előnye, hogy nagyon strapabíró, a hőmérséklet változásaira is csak kis mértékben reagál, tehát a ráfestett kép kevésbé repedezik. Hátránya, hogy idővel vetemedhet, sőt zsugorodása miatt elrepedhet. Régebben nagyon vastag, 8–10 cm vastag deszkákat használtak, később 3–4 cm-eset, napjainkban leginkább még vékonyabb rétegelt vagy farost lemezt. Alapozása fehér festékanyagokkal, hegyikrétávalhorganyfehérrel kevert melegenyvvel történik, sok rétegben. A régi mesterek sokszor a deszkára vásznat enyveztek, és erre vitték fel az előbbi krétaalapozást.

Vászon

A fakeretre kifeszített fehérítetlen lenvászon, a kanavász Itáliában a 14. században jelent meg táblaképek alapjaként. Hamarosan egész Európában elterjedt. Előnye, hogy szinte bármekkora méretben elkészíthető, mégis könnyű, rugalmas, nem deformálódik. Hátránya, hogy a deszkához viszonyítva sérülékenyebb, a nedvességre, a hőmérséklet ingadozásaira érzékenyebb. Háromféle alapozást használnak: az előbb említett krétaalapozást, fél-krétaalapozást és olajalapozást. A fél-krétaalapozásnál a krétaalapozást lenolajkencével elegyítik, olajalapozásnál pedig a legfelső rétegnél lenolajból és horganyfehérből készült sűrű fehér festéket használnak. A különböző alapozások között az a különbség, hogy a krétaalapozás erősen elszívja a festékrétegből az olajat, míg az olajalapozás meghagyja benne a kötőanyagot.

Vörösréz lemez

A németalföldi festők sokáig kedvelték, ma már nem használják. Kisebb méretben jól használható, nagy méretben viszont meggörbülhet, lepereghet róla a festmény. Alapozása sűrű horganyfehér festékkel történhet.

A lakk

Az elkészült olajképet tökéletes száradása után belakkozzák, firniszelik. Ehhez a képet vízszintes helyzetbe állítják, a lakkot több rétegben hordják fel. A lakk leggyakrabban terpentinszeszben feloldott masztix vagy damárgyanta. Hogy tartósabb legyen, sűrített lenolajat is kevernek hozzá.

Az olajfestés technikája

Az összes festőtechnika közül talán az olaj adja a művésznek a legnagyobb szabadságot az alkotás folyamatában. Sokféle kifejezésmódot tesz lehetővé, akár más technikákra emlékeztető optikai hatás is elérhető vele. Lassan száradó anyag lévén lehetőséget ad arra, hogy a művész nedvesben dolgozzon, a képet folytonosan, lassan fejlessze, a színeket a vásznon is keverje, a hibákat utólag javítsa. Nagy fedőképessége pedig akár a kép egyes részeinek teljes újrafestését is lehetővé teszi.

Festeni lehet prímán, ami azt jelenti, hogy a rajzot, tónust és színt egyszerre viszik fel a felületre, nagyjából úgy, ahogy az majd a kész képen látszani fog. Ez főleg kisebb méretnél járható út. A másik, gyakoribb módszer az, hogy a képet aláfestik, tehát a részletekre nem ügyelve a megfelelő színfoltokat viszik csak fel először az alapra, majd több rétegben erre ráfestve fejlesztik ki a képet.

Ha a festékben a festékanyaghoz képest sok a kötőanyag, száradás után áttetsző marad, látható lesz az alatta lévő festékréteg. Ezt nevezik lazúrfestéknek, a technikát lazúrozásnak.

 

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Olajfestm%C3%A9ny

Akvarell festészeti technika

Az akvarell (a francia aquarelle szóból) a vízfestés egy fajtája, vízben oldódó, áttetsző lazúrfestékkel nagy szemcsés, ún. akvarellpapírra való festés. A festéket nagyon hígan viszik fel az általában előre benedvesített papírra, amelyen vagy kontúrokat töltenek ki vele vagy szabadon festenek. Ennek a festészeti technikának az értéke a finom, világos, áttetsző színekben van, ami a képnek, különösen a tájképnek nagy frissességet kölcsönöz. Gyors, tovatűnő élmények, jelenségek rögzítésére kiválóan alkalmas. Régebben vázlatok készítésére használták, később önálló technikává vált. Az akvarell legnagyobb mesterei a japánok és a kínaiak, Európában pedig a 19. század angol festői. A 20. és 21. században is készültek és készülnek kiváló akvarell festmények.

Jellemzői

Az akvarellfestéket vízzel vegyítik, s mivel áttetsző, csak a világostól a sötét felé lehet vele építkezni, nem úgy, mint az olaj- vagy akrilfesték használatakor. A hangsúlyos fényeket úgy érik el, hogy a papír felületét érintetlenül hagyják, vagy a nagyon halvány színeket sötétebbekkel veszik körül. Természetesen a művésznek bizonyos mértékben előre kell terveznie: a munka kezdetén meg kell határozni, hová kerüljenek a színek, de ez más eszközök használatakor is így van – legyen az festés vagy rajzolás. Gyakran a festék maga „uralja“ a festményt, különféle hatások módozatait sugallva, ezáltal dinamizmust és spontaneitást ad a munkának.

A vízfesték 

A vízfestéket a többi festőtechnikában is használt színezőanyagok (pigmentek) és vízben oldható kötőanyag összekeverésével készítik. Az utóbbi lehet gumiarábikum, dextrin, vizahólyag, tragantgumi stb. Kétfajta vízfesték van: az egyik a tiszta vagy klasszikus vízfesték, a másik a gouache vagy fedőfesték, ami úgy készül, hogy ugyanahhoz a típusú festékhez fehér pigmentet adagolnak a kötőanyagba, és ezáltal átlátszatlan lesz. A gouache-festés technikája hasonló az olaj- vagy az akrilfestés technikájához, mivel a világos festék a sötét fölé kerülhet.

A vízfesték története

Több ezer éves múltja van. Az első ismert példák a barlangfestmények, melyekhez sűrű, átlátszatlan, víz alapú festéket használtak. A korai kínai művészek ezzel szemben puha szőrű ecsettel selyemre és rizspapírra festettek, melyek vízelnyelő tulajdonsága megkívánta a halvány, átlátszó festéket.

A vízfesték erőssége ebben áll: lehetővé teszi, hogy a papír szövete és tónusa elegyedjék a festék színeivel, s ez a fénynek és a mélységnek lélegzetelállító illúzióját kelti. A vízfesték különféle variációit évezredek óta használják. Az ókori egyiptomiak is alkalmazták egy fajtáját a vakolatra felhordva a sírkamrák díszítésére, az itáliai reneszánsz nagy falfestményeit is egyfajta vízfestékkel festették. A nagy német festő, Albrecht Dürer széleskörűen alkalmazta. A 18. századi Angliában a vízfestést a nemzeti művészet szintjére emelték. Paul Sandby, Thomas Girtin, Peter de Wint kizárólag vízfestékkel dolgozott, úgy vélték, hogy ez a tökéletes eszköz, amivel a világos, levegős, „légköri“ hatásokat megjeleníthetik. Minden idők egyik legnagyobb festője, William Turner ugyan olajképeivel szerzett hírnevet, de meglepő gazdagságú és mélységű akvarelleket is alkotott.

Festékek és színek

A készen kapható vízfestékek különféle formában és kiszerelésben vásárolhatók meg, leginkább tubusokban és tégelyekben. Ezek mindegyike tartalmaz glicerint, és félnedves festékként ismertek, ellentétben a hagyományos, száraz gombfestékkel, amelyet már alig használnak. Ezeket a száraz festékeket hosszasan kell áztatni, amíg kioldódnak. A gouache festékeket többnyire tubusban árulják. Ezeknek a gyártása során krétát adagolnak a pigmenthez, hogy ezáltal sűrűbbé, opálossá váljanak. A valódi vízfestékekben nincs kréta. Ezeket is lehet kínai fehérrel keverni, hogy átlátszatlanná vagy félig átlátszatlanná tegyük, ezáltal lágyabb és árnyaltabb gouache festéket állíthatunk elő. Tőlünk függ, hogy tubust vagy tégelyt használunk. Mindegyiknek megvan az előnye és hátránya.A tubus főleg azoknak ajánlott, akik inkább zárt térben dolgoznak, és meglehetősen nagy léptékű képeket készítenek. A tégelyeket könnyű szállítani, főleg szabadban, kisebb léptékű képeket festők között népszerű. Amikor színeket vagy palettát vásárolunk, a hivatásos művészek szerinti aranyszabály az, hogy legyen minél egyszerűbb. Kevés festő használ egy tucat színnél többet. Tájképfestéskor hasznos adalék a nedvzöld, a Hooker-zöld, a nyers umbra és a cölinkék. Virágfestéshez az alapszíneket kiegészíthetjük kobaltlilával és citromsárgával.

Ecsetek

A vízfestéshez általában puha ecseteket használunk. A legjobb minőségűek cobolyszőrből készülnek. Vízfestéshez készülhet még ecset mókusszőrből és ökörszőrből is. A műszálas ecsetek gazdag választékát kínálják a boltok, rendszerint nejlonból készülnek, s bár nem tartják magukban olyan jól a festéket mint a szőrecsetek, finom részletek festésére kiválóak és olcsóbbak. A vízfestéshez nem kell sok ecset, legtöbb esetben három vagy négy is elegendő. Praktikus okokból egy nagy, lapos végű ecset a legjobb a nagy felületek festésére, továbbá két vagy három különféle méretű kerek ecset.

Ismert akvarell festők

Albrecht Dürer (1471–1528)
Carl Larsson (1853–1919)
Caspar David Friedrich (1774–1840)
Emil Nolde (1867–1956)
Eugène Delacroix (1798–1863)
Horst Janssen (1929–1995)
John Gilbert (1817–1897)
Lovis Corinth (1858–1925)
Paul Cézanne (1829–1906)
Paul Gauguin (1848–1903)
Paul Klee (1879–1940)
Thomas Gainsborough (1727–1788)
Vaszilij Kandinszkij (1866–1944)
William Blake (1757–1827)
William Turner (1775–1851)

 

 

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Akvarell 

Impresszionizmus

Az impresszionizmus a 19. század utolsó harmadának legnagyobb hatású művészeti mozgalma. Az impresszionista stílus nem volt olyan jellemző korstílus, mint a barokk vagy a reneszánsz, hiszen ezek a művészet minden ágára hatottak. Az impresszionizmus leginkább a festészet, a zene és az irodalom, kis mértékben a szobrászat stílusa.

Kialakulása

Az impresszionizmus története egy nem impresszionista festő működésével kezdődik. Édouard Manet volt az, aki munkásságával, újszerű látásmódjával utat mutatott fiatalabb festőknek. Felfedezte, hogy a vizuális jeleknek megvan az önmagában megálló rendje. 1863-ban két, botrányt kiváltó képet is festett, a Reggeli a szabadban és az Olympia címűt. Mindkettő kiváltotta a kispolgári prüdéria dühét, szemérmetlenséggel vádolták, pedig mindkét kép egy-egy ismert festmény hatását mutatja. Inkább az volt az ellenérzés oka, hogy az elfogadott akadémistákkal ellentétben Manet a színekre épít, a térhatást a kromatikus elemekkel hangsúlyozza.

Mindkét mű nagy feltűnést keltett az akkor induló impresszionista festők között, bár a művész akkor még nem vállalt közösséget velük. Sohasem dolgozott az impresszionizmus munkamódszerével, és szívesen használt feketét. Utolsó éveiben születtek azok a festmények, amelyek az impresszionizmus hatását mutatják.

Manet munkásságán túl megvolt még egy előfeltétele az új stílus kialakulásának: egy tehetséges művészekből álló festőcsoport megszületése. Tagjai péntekenként a párizsi Guerbois-kávéházban jöttek össze, itt volt többek között Manet, Monet, Pissarro, Degas, és a híres fényképész, Nadar. Ezek a művészek szinte mind elkötelezett hívei voltak a plein air törekvéseknek. A szabadban festés nem az ő gondolatuk volt, de az impresszionisták vitték végig a legnagyobb művészi eltökéltséggel. A 60-as évektől nem csak tájképeket festettek, hanem figurális plein air kompozíciókat is, szabadtéri jelenetekben ábrázolták a kortársak életét. Bár a plein air a természethez, a tájhoz kapcsolódott, a festők kezdték felfedezni a világvárossá alakuló Párizs varázsát is. Manet Zene a Tuileriák kertjében című képe volt a kezdőpont a várost bemutató festmények sorában.

1854-től jutottak el Franciaországba a japán metszetek, amelyek szintén nagy hatással voltak a fiatal művészekre, elsősorban az újszerű képszerkesztéssel. Gyorsította az impresszionizmus fejlődését a fényképészet fejlődése is. A pillanatfelvétel, az újszerű rögzítésmód foglalkoztatta őket.

Csoporttá szerveződésüket gyorsította, hogy a hivatalos Szalon nem adott lehetőséget a megmutatkozásra, márpedig egy művésznek létkérdés volt egy kiállításon való szereplés. Első kiállításuk 1874-ben volt, ahol bemutatták Monet Impresszió, a felkelő nap című képét. A csoport innen kapta a nevét. Az elsőnél is nagyobb vihart kavart az 1876-ban megrendezett második kiállítás, a közvélemény csak a 80-as évek második felétől kezdett megbékélni az impresszionistákkal, amikor már újabb csoportok megjelenése borzolta a kedélyeket. Nyolcadik, egyben utolsó kiállításuk 1886-ban volt.

Jellemzői

Az impresszionizmus a modern művészet első jelentős forradalma volt, amely magát az érzéki benyomást, az impressziót rögzítette. Az impresszionisták elsősorban a fény festői voltak, az adott dolgokat úgy ábrázolták, ahogyan adott pillanatban látták, ez az élmény vezette az ecsetjüket. A fény felbontja a színeket, a levegő rezgése elmossa a szilárd körvonalakat, a felületen reflex-hatások vibrálnak. A kritika és a közönség gúnyolódása ellenére szilárdan kitartottak ezen elvek mellett.

Ebből a látásmódból következett a sajátos impresszionista festéstechnika: a vásznon apró, tiszta színfoltokat raktak egymás mellé, amelyek megfelelő távolságból nézve optikailag keverednek, és a szemlélőben kiváltják a megfelelő szín-benyomást. A feketét elhagyják, vagy a minimálisra csökkentik. A szobrászatban az impresszionizmus a felfokozott kifejező erőben, a felszín mozgalmas fény-árnyék játékában jelenik meg. Igazán impresszionista szobrásznak szinte csak Rodint tekinthetjük. Nála hiányzik a szilárd szerkezeti váz, a tulajdonképpeni szigorú kompozíció, gyakran rögzíti a mozgást, a hirtelen mozdulatot, a pillanatszerűt, a lebbenőt.

Monet vette át a japán fametszők kedvelt eljárását, az azonos motívum sorozatszerű feldolgozását, ez az eljárás az ő tevékenysége nyomán vált az impresszionista alkotó módszer prototípusává. Leghíresebb példája ennek a roueni katedrális homlokzatáról készített sorozata

Impresszionista művészek

Festők
Claude Monet (1840–1926)
Édouard Manet (1832–1883)
Edgar Degas (1834–1917)
Pierre-Auguste Renoir (1841–1919)
Camille Pissarro (1831–1903)
Adolf von Menzel (1815–1905)
Max Liebermann (1847–1935)
Lovis Corinth (1858–1925)
Max Slevogt (1868–1932)
James Mac Neill Whistler (1834–1903)
Hendrik Willem Mesdag (1831–1915)
Frans Courtens (1854–1943)
Antonín Slavíček (1870–1910)
Nicolae Ion Grigorescu (1838–1907)
Stefan Luchian (1868–1916)
Alfred Sisley (1839–1899)
Rippl-Rónai József (1861–1927)
Szinyei Merse Pál (1845–1920)
Mary Cassatt (1844–1926) 

Szobrászok
Auguste Rodin (1840–1917)
Medardo Rosso (1858–1928)
Paolo Troubetzkoy (Pavel Petrovics Trubeckoj) (1866–1938)

 

festmény

Claude Monet: A felkelő nap impressziója(1872). A festmény lett az impresszionizmus névadója

 

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Impresszionizmus

Fények az ablakban

olajfestmény

Fények az ablakban c. olajfestmény festőkéssel festve

Olaj – vászon 

Egy festőkéssel készült olajfestménynél egészen más hatást érünk el mint ecsettel, mivel a festékréteget vastagon visszük fel a vászonra, így a felületbe préselt festékkel egyedi textúrákat hozhatunk létre. Nagyon sokoldalú és változatos technika, elsősorban azoknak ajánlom akik szeretnek gyorsan festeni. Festés közben ügyelni kell, hogy ne legyen túl vastag a felvitt réteg mert száradás közben könnyen megrepedezhet, ennek kiküszöbölésére különböző médiumok kaphatók.